Nem kérdés, mindannyian szeretjük azt gondolni magunkról, hogy jó emberek vagyunk, akár jobbak is az átlagnál.
Segítünk, ha kell! ...legalábbis addig így gondoljuk, míg a nehéz helyzet elénk nem áll, míg nem kell teljes mellszélességgel felvállalni véleményünket.
A beavatkozás sokféle lehet. Maga a szó sem kellemes, BEAVATKOZÁS... Ki és mibe avatkozzon be? Mikor avatkozzon be? Hogyan avatkozzon be? Mi lesz aztán a beavatkozás után? Ez valódi segítség? Nem ártunk inkább? Ki döntheti el? Ki ítélheti meg?
Mi döntünk, mi cselekszünk és mi vállaljuk a felelősséget azért, mert az valljuk, a bántalmazás nem magánügy. Ennyire egyszerű.
Szeretjük azt mondani, a beavatkozás maga a segítségadás. Hányszor hallottuk, vagy éppen mondtuk: "Én csak segíteni szerettem volna." A jó segítségadásnak azonban szabályai vannak:
Annak segíts, aki kéri!
Abban segítsd, amiben kéri!
Akkor add a segítséget, amikor kéri!
...és mit csinálj akkor, ha éppen a szemed előtt zajlik egy család lecsúszása, elesettek, idősek, nők, betegek bántalmazása, gyerekek elhanyagolása ...és senki sem kéri a segítségedet?!
"Nem az én dolgom!" "Mást ezért fizetnek!" "Nem akarok bajba kerülni, sosem lehet tudni."
Ismerős gondolatok? Tedd a szívedre a kezed, és válaszolj magadnak őszintén, megfordul(t)-e hasonló gondolat a fejedben? Elhangzott-e ez a szádból?
Az sem baj, ha igen! Mindannyian emberből vagyunk, esendők vagyunk, és lássuk be, tele vagyunk kétkedéssel. Nem is az a kérdés, mi minden fut át az agyadon ilyenkor. Fontosabb, hogy mit cselekszel? Cselekszel-e? Mersz-e felelősséggel cselekedni?
A bántalmazás nem magánügy. Nem lehet magánügy!
Mert mi történhet? Lelki sérülés?! Még mindig vannak, akik legyintenek erre egy nagyot, mások szerint ez gyengeség és persze közhely.
Mégis, gondolj bele ezekbe a helyzetekbe egy kicsit, mi marad rejtve a szemünk előtt? Elveszhet a bizalom és megmarad az egyedüllét szorongása.
A világ hirtelen tele lesz ellenséggel, ahol mindig azt kell figyelni, ki és hogyan akar bántani, kihasználni, megfélemlíteni, megszégyeníteni, kinevetni, felhasználni? Lehet, hogy azt kell figyelni, kit kell éppen megmenteni a másik haragjától, vagy éppen a "menekülési útvonalat" kell tervezi estéről estére, évről évre.
Előfordul, hogy egy-egy új szereplője az életnek új és nagy reményt ad. A csalódás viszont szinte elviselhetetlen fájdalommal jár, már megint...
Pillanatok alatt kialakulhat egy fájó meggyőződés: inkább jobb egyedül, mert az biztonságosabb. Az, akit bántalmaznak lehet, hogy feltűnően szúróssá, vagy túlalkalmazkodóvá válik. Lehet, hogy felszínes, és a hétköznapok szintjén kellemes kapcsolatot alakít ki az iskolában, vagy a munkahelyén, de valódi, mély, odaadó és érett elköteleződéssel ritkán lehet találkozni, gyakran megmarad a lélek mélyén az a furcsa óvatosság, ami arra inti, hogy elkerülje a bántalmazó helyzeteket.
Másoknak az örök csalódások körforgása jut; mindig keresni az új és újabb élethelyzeteket, menekülni előre, keresni és újabb ismeretségeket kötni, fellángolni, vakon hinni és a végén csalódni.
Mégis, mi a teendőnk ilyenkor?
Leginkább odafigyelni a másikra, beszélgetni vele, róla. Időt szentelni neki és figyelmet.
Én arra bátorítok mindenkit, hogy merjen professzionális segítőt bevonni. Szóljon, írjon a helyi családsegítőnek, a helyi védőnőnek, a helyi orvosnak, a helyi körzeti megbízottnak. Ezzel esélyt adunk a segítségnek és a változás lehetőségének. A professzionális segítő tudni fogja, hogyan közelítse meg a nehéz helyzetet óvatosan, lassan építve a bizalmat, vagy éppenséggel azonnal és határozottan tud fellépni.
A bántalmazás nem magánügy.
