Amint a gyerek intézményes nevelésbe kerül, azaz bölcsibe megy, vagy éppen kezdi az ovit, iskolát, kezdődik az izgalom, vajon milyenek lesznek a gondozónők, az óvónénik, vagy a tanítók.
Szeretnénk, hogy a gyerekünk a legjobb oldalát mutassa, a legtöbbet hozza ki magából és ezt minden létező lehetőségünkkel, energiánkkal támogatni és persze kísérni is szeretnénk.
Ha gond volt korábban az oviban, olykor különösen fontosnak érezhetjük, hogy az iskolakezdéskor a lehető legjobb viszonyt alakítsuk ki a tanítókkal. Ehhez már rég hozzászoktunk, hiszen az oviban is szükség volt a rendszeres segítségadásra; ki amihez értett, abban segítette a gyerkőcök ovis csoportjait. Ilyenkor az ügyes kezű apukák falaznak, festenek, járólapot, burkolatot cserélnek, udvari játékokat újítanak fel, az anyukák pedig minden eszközzel igyekeznek otthonossá tenni a csoportszobát.
Azt lehet mondani, szocializálva van a szülő az aktivitásra, a szülői munkaközösségben való részvételre és persze arra, hogy eközben igyekezzen a pedagógusok közelében lenni, bizalomteljes
kapcsolatot kialakítani velük.
Ez így van jól.
Kisiskolában is különösen fontos a pedagógusokkal való szoros együttműködés, közös gondolkodás a gyerekről, információk kölcsönös megosztása - persze bizalmas légkörben.
A tanítókkal kialakított jó kapcsolat megalapozhatja a gyermek iskolához való viszonyát. Ha a szülő jól tudja képviselni a gyermeke érdekét a pedagógusok előtt, igen kényes helyzetekben tudja segíteni az iránta való empátiát, odafordulást, támogatást.
Ha oviban gyakori volt a gyermek magatartására, esetleg képességeire a panasz, ha nagyon mozgékony, esetleg egyéb nehézségekkel küzd - gondolok például cukorbetegségre - nagy
szükség van egy odaforduló, empatikus tanítóra, aki a szükséges gyermekre szabott bánásmóddal sikerélményekhez juttatja őt az iskola első éveiben.
A szoros szülő-pedagógus kapcsolat szükségességét kicsit érdemes átértékelni, amint a gyermek kamaszkorba érkezik. Nehéz eldönteni, hogy mikor teszünk jobbat egy kamasznak, ha minden
iskolai rendezvényen jelen vagyunk és pontosan tudunk mindent, ami az iskolában csak téma lehet, vagy éppenséggel akkor, ha hagyjuk, hogy a gyerek maga küzdjön a felmerülő élethelyzetekkel,
nehézségekkel.
Szeretnénk, hogy a gyerekünk a legjobb oldalát mutassa, a legtöbbet hozza ki magából és ezt minden létező lehetőségünkkel, energiánkkal támogatni és persze kísérni is szeretnénk.
Ha gond volt korábban az oviban, olykor különösen fontosnak érezhetjük, hogy az iskolakezdéskor a lehető legjobb viszonyt alakítsuk ki a tanítókkal. Ehhez már rég hozzászoktunk, hiszen az oviban is szükség volt a rendszeres segítségadásra; ki amihez értett, abban segítette a gyerkőcök ovis csoportjait. Ilyenkor az ügyes kezű apukák falaznak, festenek, járólapot, burkolatot cserélnek, udvari játékokat újítanak fel, az anyukák pedig minden eszközzel igyekeznek otthonossá tenni a csoportszobát.
Azt lehet mondani, szocializálva van a szülő az aktivitásra, a szülői munkaközösségben való részvételre és persze arra, hogy eközben igyekezzen a pedagógusok közelében lenni, bizalomteljes
kapcsolatot kialakítani velük.
Ez így van jól.
Kisiskolában is különösen fontos a pedagógusokkal való szoros együttműködés, közös gondolkodás a gyerekről, információk kölcsönös megosztása - persze bizalmas légkörben.
A tanítókkal kialakított jó kapcsolat megalapozhatja a gyermek iskolához való viszonyát. Ha a szülő jól tudja képviselni a gyermeke érdekét a pedagógusok előtt, igen kényes helyzetekben tudja segíteni az iránta való empátiát, odafordulást, támogatást.
Ha oviban gyakori volt a gyermek magatartására, esetleg képességeire a panasz, ha nagyon mozgékony, esetleg egyéb nehézségekkel küzd - gondolok például cukorbetegségre - nagy
szükség van egy odaforduló, empatikus tanítóra, aki a szükséges gyermekre szabott bánásmóddal sikerélményekhez juttatja őt az iskola első éveiben.
A szoros szülő-pedagógus kapcsolat szükségességét kicsit érdemes átértékelni, amint a gyermek kamaszkorba érkezik. Nehéz eldönteni, hogy mikor teszünk jobbat egy kamasznak, ha minden
iskolai rendezvényen jelen vagyunk és pontosan tudunk mindent, ami az iskolában csak téma lehet, vagy éppenséggel akkor, ha hagyjuk, hogy a gyerek maga küzdjön a felmerülő élethelyzetekkel,
nehézségekkel.
Talán valahol a kettő között lehet az jó út.
Mi is a kamasz legfőbb feladata? Keresni a helyét a felnőttek világában úgy, hogy közben szüleivel küzd, éli a leválás viharos hétköznapjait, éli az első párkapcsolati próbálkozások időszakát,
küzd a feje tetejére állt hormonrendszere előidézte lelki és testi libikókával, ingadozó hangulatával, keresi a maga határait és e közben, igyekszik megállni a helyét a barátai társaságában.
Ennek a folyamatnak legfőbb terepe az iskola. A felső tagozat és a középiskola.
Ebbe hol fér bele a szülő és a pedagógus viszonya?
Valami fontosat tisztáznunk kell! Míg az iskola alsó tagozatában a pedagógusnak való megfelelés a gyermek egyik legmélyebb szükséglete, addig kiskamaszkortól fogva ez egyre inkább háttérbe
kerül, a kortárs barátok sokkal fontosabbakká válnak, az ő véleményük a meghatározó. A szülőkkel és minden un. autoritást képviselő személlyel szemben, így a pedagógussal szemben is
inkább kritikussá, esetenként ellenállóvá, szembe helyezkedővé válnak. Már ciki a maximálisan megfelelni anyunak, apunak, a nagyinak, a pedagógusnak; ciki, ha iskolába visznek és ciki
stréberkedni.
Mi kell hát a kamasznak? Leginkább egy szinte láthatatlan pedagógus-szülő szövetség, ami elfogadó, támogató, szükség szerint korlátozó és hagyja az önállósodás próbálkozásit kibontakozni.
Pedagógus és szülő is akkor sikeres, ha bizalomra épül kapcsolata a fiatallal annak érdekében, hogy a veszélyes helyzetekben is merjen hozzá fordulni segítségért. Sőt! Kellően őszinte, bizalomteli és kölcsönös kapcsolat elbírja a leválás viharait, véd a szerhasználat, vagy más devianciák kialakulásával szemben.
Mi is a kamasz legfőbb feladata? Keresni a helyét a felnőttek világában úgy, hogy közben szüleivel küzd, éli a leválás viharos hétköznapjait, éli az első párkapcsolati próbálkozások időszakát,
küzd a feje tetejére állt hormonrendszere előidézte lelki és testi libikókával, ingadozó hangulatával, keresi a maga határait és e közben, igyekszik megállni a helyét a barátai társaságában.
Ennek a folyamatnak legfőbb terepe az iskola. A felső tagozat és a középiskola.
Ebbe hol fér bele a szülő és a pedagógus viszonya?
Valami fontosat tisztáznunk kell! Míg az iskola alsó tagozatában a pedagógusnak való megfelelés a gyermek egyik legmélyebb szükséglete, addig kiskamaszkortól fogva ez egyre inkább háttérbe
kerül, a kortárs barátok sokkal fontosabbakká válnak, az ő véleményük a meghatározó. A szülőkkel és minden un. autoritást képviselő személlyel szemben, így a pedagógussal szemben is
inkább kritikussá, esetenként ellenállóvá, szembe helyezkedővé válnak. Már ciki a maximálisan megfelelni anyunak, apunak, a nagyinak, a pedagógusnak; ciki, ha iskolába visznek és ciki
stréberkedni.
Mi kell hát a kamasznak? Leginkább egy szinte láthatatlan pedagógus-szülő szövetség, ami elfogadó, támogató, szükség szerint korlátozó és hagyja az önállósodás próbálkozásit kibontakozni.
Pedagógus és szülő is akkor sikeres, ha bizalomra épül kapcsolata a fiatallal annak érdekében, hogy a veszélyes helyzetekben is merjen hozzá fordulni segítségért. Sőt! Kellően őszinte, bizalomteli és kölcsönös kapcsolat elbírja a leválás viharait, véd a szerhasználat, vagy más devianciák kialakulásával szemben.
Ha jót akarsz a kamaszodnak, állíts fel kölcsönösen elfogadható határokat, és tartasd is be őket.
A pedagógusokkal tartsd a kapcsolatot, és közben ne feledd, hogy a kamasz nem legyőzendő ellenfél, mindenkinek megvan a maga igazsága.
Megfontolandó, hogy túlzott szülői aktivitásoddal állandó felügyeletet biztosíts a gyereked felett.
Minél erősebben igyekszel korlátozni, ellenőrizni, döntéseit befolyásolni, annál biztosabb, hogy érzelmileg távol kerültök egymástól, romlik a bizalom, romlik a kapcsolat.
Fontolgasd kicsit, ha nem boldogulnál, kérj segítséget itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése