Egy korábbi Facebook bejegyzésem után született ez a blogbejegyzés. Majdnem ugyanaz, de mégsem. Már megint egy igen kényes, tabunak számító téma: a halál. De ennél is megrázóbb, a magzati halál, a még meg sem született gyermek halálát követő gyász.
Még néhány gondolat a magzat elvesztésének gyászáról...A eredeti FB bejegyzés: Az elhalt magzatjukat, csecsemőjüket gyászoló szülőkről eszembe jutott egy majd 12-13 éves emlékem. Pályakezdő, rettenetesen lelkes - a mai állapotomnál is lelkesebb - ifjú pszichológusként dolgoztam az akkori Berzsenyi Tanárképző Főiskolán és egyik óra után lelkes - lelketlen - fiatal hallgatók leptek el és kértek meg arra, hogy egy filmet nézzek már meg velük és mondjam el a véleményemet. Egy filmet?! Miért ne! Természetesen.
Óriási előadó terem, pulpitus, ahol egy - talán katolikus - pappal és még néhány, nálam jóval idősebb szakértővel ültem egy vonalban. Már ez elég vészjósló volt.
...aztán jött az itt hivatkozott film. Dokumentumfilm egy fiatal párról, akik elhalt magzatjukat szerették volna tisztességgel - ahogy nem szokás ennyi idős magzattal tenni - eltemetni.
Ott szembesültem a film tartalmával és sok-sok árgus szemmel, ami rám szegeződött, vajon én mit fogok mondani? Ilyen típusú toleranciáért sosem kellett a szomszédba mennem, viszont a látottak és hallottak erősen belém égtek.
Az első alkalom volt, hogy szégyenkeztem a szakmám egy képviselőjének kijelentése miatt és igyekeztem - ott, a kérdéseket hallva - menteni a menthetőt. Ha megnézed ezt a filmet, biztosan felszisszensz azon a ponton, ahol én mélységes szégyent és felháborodottságot éreztem egyszerre. Ezt azóta is tartom...
Gyászolni pedig kell! Abban a pillanatban, hogy a fogantatás tudatossá válik - kiderül, elindulnak azok a fantáziák, amik a születendő gyermek köré szerveződnek. Ha várják, tervezik a babát, talán előbb is...
Pszichikai teremtésről van szó, még a biológiai fejlődésnek követnie kell a lélek képzelőerejét, ezzel együtt a gyermek képe egyre jobban kirajzolódik, hozzá egyre bensőségesebb, egyre finomabban hangolt viszony kezdi fűzni a várandós anyát.
...és jó lenne, ha nem hagynánk ki ebből a sorból az apákat, a testvéreket, nagyszülőket sem!
Ez a fajta teremtés valami egészen belső folyamat. Amint megosztásra kerülnek ezek a fantáziák, máris közös alkotássá válik. Éppen ezért a magzat elvesztése is közös ügy, közös gyász kell, kellene, hogy legyen.
A gyász velejárója viszont adott esetben a temetés, ami a lezárás, a halál tényével való könyörtelen szembesülés, a megfordíthatatlan vége az élet egy fejezetének. Szükség van rá, ahogy az azt követő lehangolt, fájdalmakkal átszőtt időszakra, aminek a végén - ha minden jól megy - megjelenik a remény, az új élet, új életfejezet reménye.
Nyitott szívvel és kellő kritikával nézd ezt a filmet!
Kitolódik a várandósság ideje. Egyre többen vállalják, hogy harmincas éveikben alapítanak családot, sőt, gyakran szinte "nagyszülői korra", a negyvenes évek elejére kerül ez a döntés. Ezer oka lehet ennek, nem mennék bele, szociológusok, az orvostudomány és sok-sok társtudomány kutatja a jelenséget.
Egy biztos, menedzser potenciális szülők sokasága, a szegénység rémétől rettegő középosztálybeliek várnak és várakoznak a gyermekáldásra. Az eredmény vegyes. Hol siker első vágyra, hol hosszú és megalázó próbálkozások sorozatán keresztül indul a harc a gyermekért.
Sikertelenségek sora következhet.
Akár spontán vetélések, akár a fogantatás nehézsége is kerül a párkapcsolat középpontjába, óriási krízis, amin a pár átmegy. Vetéléseket követően sorozatos veszteséghelyzetek lépnek egymás nyomába, fájdalom és megpróbáltatás.
Kevés kapcsolat éli túl ezt az időszakot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése