A szülők válnak, a gyerek szenved. A szülők is szenvednek.
A legjobb helyzet az, amikor a két szülő őszintén, vállalva, hogy a kapcsolat tovább nem folytatható, csendben rendezi a gyermek helyzetét, rendezik az anyagiakat és végül valami új rendet kialakítva, egymást tisztelve élik tovább az életüket.
Biztosítják a gyereket afelől, hogy mindketten szeretik, a láthatások alkalmával pontosan érkeznek érte, érdeklődnek iránta, nyomon követik a növekedését, közös és tartalmas programokat szerveznek vele együtt, élményeket szereznek, szóval szeretik.
Sokkal nehezebb helyzet, amikor a gyerek a másikkal szembeni "bosszú" eszközévé válik. 18 éves kor alatt a gyermekelhelyezés komoly kérdés a válófélben lévő párok többségénél. Ha már mással nem megy, akkor a legféltettebb kincs, a gyerek birtoklásával szeretnék "leigázni" a másik felet és olykor nem riadnak vissza attól sem, hogy megkérdőjelezzék annak apai vagy anyai alkalmasságát.
Igen, vannak olyan helyzetek - például súlyos bántalmazás, szexuális zaklatás, súlyos fizikai és/vagy lelki elhanyagolás - amikor a szülői alkalmasság ténylegesen megkérdőjelezhető. Ezt azonban bizonyítani rendkívül nehézkes lehet. Jönnek a rég elfelejtett sztorik, jönnek a tanúk, akik igazolják az alkalmasságot, vagy éppen a vélelmezett alkalmatlanságot.
Előfordul azonban, hogy egyik vagy másik fél szakértői vizsgálatot "provokál".
Igazi, komoly játszma zajlik a szülők között. A játszmák sajátossága pedig, hogy van egy nyertes és van egy vesztes. Ezek azok a pillanatok, amikor kizárólag a másik fölött aratott - gyakran pusztán lélektani - győzelem megélése a cél, még akkor is, ha ezt soha sem vállalja fel az érintett. A győzelmet ebben az esetben nevezhetjük természetesen bosszúnak is.
A szülők efféle játszmájában a legnagyobb vesztes mindenképpen a gyerek, aki nem érti, miért cipelik a "megmondós dokihoz". Minél kisebb, annál inkább erősödik benne a bűntudat; vele van a baj, anya és apa miatta nem tud már együtt élni, ő rossz, ő nem elfogadható, és erről most már hivatalos és nagyon komoly írás; s z a k v é l e m é n y is készült.
Anya ideges. Apa is ideges. Mindkettőt szeretem, melyiket válasszam?
A szülők esetenként feltétlen lojalitást - az ő irányukba történő kizárólagos elköteleződést - várnak a gyerektől. Azt várják, hogy az addig közös családi fészekből most kiválassza a jobban szeretettet, döntsön a jobb szülőségről és igazolja azt viselkedésével a szakértő előtt.
Ez vajon milyen érzés lehet?! Én azt gondolom, ebben az esetben a gyerek belül szakad szét!
Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy élheti túl ezeket a helyzeteket egy gyerek?
Például úgy, hogy bezárkózik. Mélyen belül inkább saját világába mélyed, egyedül küzd a lelkiismeretével, a szorongásaival. Esetleg igyekszik javítani a helyzeten, igyekszik erőn felül kedvére tenni egyik, vagy a másik szülőnek.
Ami biztos, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy a fegyverként használt szakértőzésnek van-e akkora hozadéka, amekkora árat fizet érte a gyerek - és adott esetben a szülő?!
Hogy mégis kicsit jobb hangulatban zárjam ezt a bejegyzést, elárulom, hogy az első indulatból a másik fél szülői alkalmasságát megkérdőjelező és tőlem tanácsot kérő anyukák és apukák többsége egy rövid beszélgetést követően megérti, hogy miért érdemes kihagyni a gyereket a szülői csatározásokból és nem kér feleslegesen szakértői vizsgálatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése